Hangversenyünk alcíme ez lehetne: Az Utolsó. Szomorú ezt így kimondani és leírni, de mindhárom műsorszámunkkal kapcsolatban ez a valóság. A Titusz kegyelme Mozart utolsó operája, később keletkezett a Varázsfuvolánál is. A szimfóniák sorában utolsó az 1788-ban keletkezett C-dúr mű, amely később a római mitológia főistenének nevét kapta, méltán. Brahms sem írt több szimfóniát, pedig tizenhárom évet élt még. A La clemenza di Tito (Titusz kegyelme) c. operát Mozart prágai megrendelésre komponálta élete utolsó hónapjaiban, Olyan formát vett elő, az ún. opera seriát, amelyet fiatal éveiben művelt, de amely már akkor ódivatúnak számított és Mozart maga nagyon sokat tett azért, hogy a műfajt megújítsa. Ez a régimódi pátosz hatja át az operához komponált zenekari nyitányt is.
A Jupiter-szimfóniával más a helyzet. Mozart ebben a műben eljut a kompozíciós művészet csúcsára. Ez a szimfónia is ünnepélyes, de nem letűnt korok ceremóniáit idézi, hanem az elő emberek sokaságának örömteli ünnepét. Brahms negyedik szimfóniájának már a kezdete megragadja a hallgatót: szinte a semmiből tűnik elő a tétovának tűnő, rebbenő főtéma, amely a tétel végére férfiassá, sőt hősiessé érik. A befelé forduló második tételt is férfiassá teszi a kürtök kórusának fanfárja.
A legizgalmasabb az utolsó tétel, olyan formában, amely Bach korában virágzott: ez a passacaglia, a basszus-variációk sora. A kezdő, egyszerű téma végigjárja a zenei világmindenséget, amíg az ünnepélyes, letisztult, végtelenül komoly, de optimista kicsengésig eljut.
